avagy mi köze a Narratív Retikulációnak (NR) az életem minőségéhez
A playback-színházról már korábban írtunk itt, az in-Depth SOULutions blogján. Az a visszajátszó színház, ahol emberek spontán elmesélt élményeiket a színpadon művészetté átalakítva nézhetik vissza. De mire jó ez? – kérdezhetnénk. És ki mer majd ott mesélni? Kitenni magát? Kockáztatni?
Csakhogy mindig mesélünk, árulkodunk magunkról. Minden apró személyes élménnyel, történettel magunkból mutatunk meg egy darabot, akár a playback-színház támogató, vonzó légkörében, akár a péknél sorban állás közben. Szavainkkal, minden porcikánkkal kínáljuk, hogyan gondolkodunk magunkról, a világról, a másikról…
Csakhogy a playback-színházban mi, akik mesterségünknek tekintjük ezt a műfajt, tudjuk, hogy jól felkészülten olyan művészetet és együttlétet tudunk létrehozni az ott és akkor összeverődött közönséggel vagy tréning-csoportban, hogy az pont azt az emberi közösséget szolgálja abban a pillanatban, az ő kapcsolódásukat segíti és rajzolja ki. Olyan légkört teremtünk, melyben az alkotók – a társulat és a résztvevők egyaránt – spontán módon nyilvánulhatnak meg, érezhetik, hogy tisztán, érthetően, támogatóan vezeti őket a játékmester, s elkezdik felfedezni, hogy olyan történetet is elmesélnek, melyről maguk sem tudják honnan és miért pont az bukkant elő, tört fel, került – és akkor itt racionálisan gondolkodók úgy mondanák, hogy a tudatukba, inkább érzelmeikre figyelők azt találnák, hogy a szívük közepébe. Az egyik történet után következik egy másik, az előzőhöz kapcsolódóan, egyértelműen vagy lazán, ismeretlenül. Természetesen ezt a folyamatot, ha tetszik párbeszédet, a játékmester gondos támogatása és a színészek drámaisága, sűrítése mélyíti, inspirálja.
Igazándiból, ahogy elkezdenek emberek magukról spontán mesélni, és arra jön egy következő és következő történet, s ha elfogadjuk, hogy minden személyes történettel a saját identitásunkról árulunk el egy darabot, akkor az ott akkor összegyűlt embercsoport történeteinek összessége és azok színpadi visszatükrözése, az ő emberi közösségük kapcsolódásáról is ad képet, lenyomatot. Teljesen mindegy, hogy miről mesélek, hogy nyári hőségben a 4-es 6-os villamoson utaztam vagy életem legmegrázóbb szakításáról, ahogy azt megéltük és elmeséljük, szól az arról akik vagyunk és arról, ahogyan az ott jelenlévőkhöz kapcsolódunk.
Hitelesség
Ennek a kapcsolódásnak a hitelességét, valódiságát és spontaneitását támogatjuk, amikor playback-színházat hívunk életre. Ezt hívja úgy Jonathan Fox, a playback-színház műfajának és az eredeti társulatnak társalapítója, hogy jól működött egy előadás, erős volt a Narratív Retikuláció – azaz a történetek természetes és tápláló módon kapcsolódtak egymáshoz, akár a levél erezete (retikuláció, biológiai szakkifejezés = levélerezet, tenyér vonalainak hálózata), melynek még a legapróbb része is összefügg az összes többivel és az egésszel, egyfajta áramlást tartalmaz.
Kapcsolódni
S ha valaki sokat playbackezik vagy sokat jár playback-színházba, az könnyen azon kaphatja magát, hogy érzékeli hogyan kapcsolódik önmagához és környezetéhez, s dönt arról hogyan akar kapcsolódni, s hogyan nem, hogyan lehet egyre természetesebben önmaga abban az életben, ami Neki éltető.
Fotó: Spencer Selover
