Miért van az, hogy gyakran vissza-visszatérünk ugyanazokhoz a szinte forgatókönyvszerűen megírt mintázatokhoz életünk során? Egy jelentéktelen összezörrenéstől egy ismeretlennel, egészen az életünket meghatározó konfliktusokig, előfordulhat, hogy azt éljük meg, hogy: „hé, én már jártam itt!”. Miért esünk mégis újra és újra ugyanabba a verembe, ha már az első pillanattól meg tudjuk határozni, hogy az események sora hova fog kifutni? Miért éljük újra ugyanazokat a munkahelyi, párkapcsolati vagy bármilyen társas elakadásokat akkor is, ha mást sem szeretnénk, csak szabadulni tőlük?

Gyökerek

Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, érdemes egy kicsit visszaugrani gyermekkorunkba. Az emberi gyermek más élőlényekhez képest extrém hosszú ideig függ szüleitől, támogatásuk nélkül nem sokáig tudna önállóan boldogulni. Ebből kifolyólag az érzelmi nélkülözés végzetes lehet, így hamar megtanuljuk, hogy hogyan tudunk lavírozni kapcsolataink bonyolult hálózatában azért, hogy életben maradjunk. Ennek során elsajátítunk bizonyos hiedelmeket magunkról, másokról és a világról. Megtanuljuk, hogy mikor vagyunk „oké-k”, mikor felelünk és mikor nem felelünk meg a külvilág elvárásainak, ahogy azt is, hogy milyennek „kell” lennünk.
Gyerekkorban nem vizsgáljuk meg gondolataink valóságtartalmát. Így azok realitássá válnak, ami idővel megszokás lesz. Ha azt hallgattuk szüleinktől, hogy „Nézd mit tettél, már megint elrontottad. Mindig mindent tönkre teszel!”, elhisszük, hogy igazuk van, mivel ők hatalmasok és már ismerik a világ titkait. Ezt mi megtanulhatjuk, ebben az esetben akár azt, hogy „Én úgyis mindent tönkreteszek. Bármivel próbálkozom, bele fogok bukni”.
Azt is megtanulhatom, hogy szüleim csak akkor vesznek észre, ha tönkretettem valamit. Ekkor ugyan jól megszidnak, de az még mindig jobb, mintha észre sem vennének. És mivel (különösen gyermekként) úgy hisszük, hogy a gondolataink egyenlőek a valósággal, ezt feljegyezzük forgatókönyvünkbe és igyekszünk eszerint élni.

Tanulságok

Három fontos gondolatot mindenképp érdemes kiemelni:

  • Első, hogy hamar megtanuljuk: túlélésünk kulcsa, hogy kapunk-e elegendő figyelmet.
  • Ebből következik a második, hogy a negatív visszacsatolás is több a semminél. Bármi jobb annál, mintha egyáltalán nem vennének észre. Ha édesapánktól csak egy morgásra futja, amikor leesszük magunkat vacsoránál, egyébként levegőnek néz minket, a keserűség mellett megjelenhet az az érzés, hogy „dejó, észrevett!”, azaz „dejó, létezem!”.
  • A harmadik pedig, hogy gondolataink nem egyenlőek a valósággal. Ez egyszerűnek tűnhet, mégis a mindennapokban van, hogy szükséges erre emlékeztetnünk magunkat. Minden általunk észlelt ingert valahogy értelmezünk és értékelünk – ebből kifolyólag átszitáljuk saját szubjektív szűrőnkön, ahol az információ rengeteg ponton torzulhat. Az előző példánál maradva nem biztos, hogy az a valóság, hogy „csak akkor kapom meg a figyelmet másoktól, ha sorozatosan kudarcot vallok”.
    Persze ez csak egy példa, a valóságban végtelen ilyen vagy ehhez hasonló forgatókönyvünk lehet, akár az is, hogy „ha felvállalom magam és önazonos maradok, akkor végül úgyis minden jól alakul”.
    Itt megemlíteném Eric Berne, a tranzakcióanalízis atyja nevét. Az eddigi sorok is erősen összecsengenek az általa létrehozott keretrendszerrel, de ő az is, aki a ’játszmák’ kifejezést beemelte a pszichológia szótárába, amelyek rendkívül alkalmasak arra, hogy fenntartsuk hiedelmeinket (bővebben ajánlom az Emberi Játszmák vagy A TA-MA című könyveket).

Íme egy példa az előző folytatásaként:

Hősünk közben felnőtt, jelenleg szoros határidővel vezet egy fontos projektet egy multinál. Bár számára teljesen idegen területről van szó, nagyon szeretné bizonyítani, hogy alkalmas a munkára, ezért elvállalta, főnöke pedig vonakodva rábízta a feladatot.
Az utolsó pillanat hajrájában rossz címzettnek küldte ki egy fontos megbeszélésre a meghívót, így a legfontosabb érintettek nem jelentek meg, és a projekt elcsúszott. Bár főnöke eddig nem talált időpontot, hogy mentorálja, most egy paprikás hangú mailt küldött neki, hogy még aznap üljenek le és beszéljék át hősünk teljesítményét.
Játszmáink

Mielőtt megnézzük, hogy mi történt, néhány szó a játszmákról:
A játszmák társas interakciók, melyeknek vannak bizonyos jól meghatározható közös vonásaik. Nevüktől eltérően nem feltétlen könnyedek, sőt, szélsőséges esetben életre-halálra játszák őket.

· Bár nem tudatos szinten játszódnak, gyakran jól meghatározott a struktúrájuk és egy előre látható kimenetel felé haladnak.
· Egy játszmát nehéz egyedül játszani. Általában hatékonyan megtaláljuk azt, aki hajlandó a saját kiegészítő játszmáját játszani velünk.
· Mindenkinek megvannak a kedvenc játszmái, amiket újra és újra elővesz. Ez sem tudatos, gyakran csak utólag vesszük észre, hogy ismerős köröket futunk.
· Minden játszmának a felszíni, megfigyelhető szint alatt van egy „rejtett”, pszichológiai szintje.
· Minden játszmában van egy fordulópont, egy „nem várt” meglepetés, amikor történik valami fordulat és ezt leginkább a zavarodottság érzése jellemzi.
· A játszmák végén szinte mindig valami rossz érzéssel távozunk. Olyan gondolatok juthatnak eszünkbe, hogy „hogyan történhetett megint ez velem?” vagy „miért mindig én?”. Ilyenkor erősítjük meg hiedelmeinket is (ez a játszma nyeresége).

Két lehetséges kimenet egy történethez

Ennek fényében játsszunk el a gondolattal, hogy mi történhetett hősünkkel. Természetesen előfordulhat, hogy valóban az történik, ami a felszínen látszik, azaz elvállalt egy projektet és egy óvatlan hiba miatt nem sikerült tartani egy fontos határidőt, amiért főnöke behívta.
Feltételezhetjük azt is, hogy ebben az esetben eggyel mélyebben is történik valami. Hogy lehet, hogy mindig ugyanazokat a köröket futja? Gyerekként megtanulta, hogy „úgyis mindent elront”, ezért vállalt egy olyan projektet, ami elég kockázatos ahhoz, hogy el is rontsa. Sőt, azt is megtanulta, hogy a számára fontos szülő-szerű alakok figyelmét akkor nyerheti el, ha elront valamit. Főnöke pedig talán azt erősíti meg magában, hogy „senkiben nem lehet megbízni”. Vagy éppen mást.

Mi történhetne még egy ilyen helyzetben?

Hősünk közben felnőtt, jelenleg szoros határidővel vezet egy fontos projektet egy multinál. Feltűnik neki, hogy gyakran jutnak eszébe nyomasztó gondolatok, mint az, hogy „mi van, ha nem sikerül, mégsem vagyok elég jó?” vagy „mi van, ha csalódnak bennem?”.
Egyik ilyen alkalommal ráébred, hogy „Ismerősek ezek a gondolatok, álljunk csak meg egy pillanatra! Mi történik velem?”. Tudatos felnőttként lelassul és eltöpreng, valahogy így: „Honnan is jönnek ezek a gondolatok? Miről szólnak? Mit szeretnék? Mire lenne szükségem?” Minden kérdést jól átrág magában.
Bárhova vezetnek a válaszok, egy biztos: elkezdett ráébredni egy fontos dologra. Arra, hogy több egy kifinomult automata gépnél, és minden pillanatban megvan a döntési szabadsága, hogy önmaga legyen, hogy felfedezze, ki ő a „nem vagyok elég jó” páncélja alatt.

Játszmák és intimitás

A játszmák arról szólnak, hogy valamikor nem fogadták el azt, akik valóban vagyunk, és ezért kerülőúton kellett figyelmet szereznünk. Ezzel azt nyertük, hogy életben maradtunk. Ha „egyszerű” tranzakciónak nézzük, akkor viszonylag kis kockázatért cserébe egész nagy haszonnak tűnhet.
Egy nagy dolgot azonban egészen biztos, hogy veszítünk: a valódi önmagunkat, vele pedig azt a tudatot, hogy szerethetők/elfogadhatók/elég jók vagyunk.

Egy őszinte, intim kapcsolatban úgy tudok kapcsolódni a másikhoz (és magamhoz), hogy feltárhatom azt, aki vagyok, és a másik is szabadon megmutathatja önmagát. Ha azt érezzük, hogy újra és újra visszatérünk ugyanoda, akkor előfordulhat, hogy ott lappang egy ijesztő gondolat, hogy „jó, de mi van akkor, ha a másiknak ez nem tetszik? Mi van, ha nem vagyok elég jó?”.

Van egy jó hírem: semmi. Közben felnőttünk.

Ilyenkor viszont újra kicsik vagyunk és újra nagy és félelmetes a világ. Egy felelős felnőtt azonban bármikor képes eldönteni, hogy mikor, kinek, mennyit és hogyan mutat meg önmagából, anélkül, hogy attól kéne félnie, hogy az a másik valódi veszélyt jelentene az életére. Így amennyire a játszmák az intimitás és a valódi kapcsolódás akadályai, úgy lehet az intimitás hatékony fegyver a játszmák ellen.

És ahogy egy előző cikkben is megjelent Rogers, ide is jól illik egy fontos gondolata: „Minden ember egy magában álló sziget, a szó valódi értelmében, és csak akkor emelhet hidakat más szigetek felé, ha akar és tud is mindenekelőtt önmaga lenni.”