Nekem a szeptember mindig egyfajta újrakezdést, újra nekilendülést jelent. Sokszor talán még jobban, mint az újév. Valószínűleg azért, mert hosszabb idő telik el a feszített munkatempó vége és kezdete között, mint december – januárban. Több idő van ülepíteni a tapasztalatokat, elmerengeni a tanulságokon, lazítani, sportolni, találkozni, kikapcsolni, töltődni.
Ahogy közeleg az év vége, a nyári kiáradásból a figyelmünk befelé fordul, de csak szép lassan, hiszen az október gyönyörű színei és fényei még hívogatnak kifelé.
Nekem is van egy elsősöm, megvettük az iskolatáskát és mivel Harry Potterrel együtt készülünk az tanévkezdésre, már tudjuk, hogy kisfiam a Hollóhátba kerülne. “Mert nekem kaland a tanulás” – mondta ő.
És milyen igaza van! “Írok is egy cikket erről” – gondoltam én.
Nem mellesleg, én is belevágok egy újabb 3 éves kalandba, és bevallom a pozitív izgatottság és a kalandvágyam nem engedi, hogy reálisan lássam azt, hogyan is fér majd bele mindez az amúgy is sűrű táncrendembe. Majd megoldom – gondolom most.
Miért kaland a tanulás?
Számomra a kalanddal együtt jár az izgalom, valami újnak a megismerése kívül és belül, néha akár kellemetlen helyzetekkel tarkítva. A kaland során én is változhatok, sok mindent másképp láthatok az átélt események hatására.
A tanulással is hasonló a megélésem. Nem kötöm a klasszikus iskolához, tanulni bárhol, bármikor lehet és érdemes, hiszen ez nem más, mint hogy a tapasztalatainkat – legyen az információ, másokkal vagy magunkkal kapcsolatos megélés – átdolgozzuk, átszűrjük magunkon, beépítjük, felhasználjuk.
Ha megtesszük.
Mindig csodálattal gondolok arra, hogy emberként képesek vagyunk úgy tanulni, hogy közben változunk is. Többek leszünk, gazdagodunk, akár át is alakulunk és fejlődünk. Képesek leszünk más szempontból is ránézni ugyanarra a dologra, ráeszmélünk valamire, átlátunk valamit, ami korábban homályos volt, megértünk összefüggéseket. Egy-egy ilyen élmény akár sarkainál fogva átforgathatja belső világunkat, megváltozhatja hozzáállásunkat és ezen keresztül tetteinket is.
Gimnazista korom óta tanítok, eleinte matekot, németet kisebbeknek, majd pszichológiát felvételizőknek, az elmúlt 17 évben pedig felnőtteknek tartok képzési folyamatokat tréning, coaching formájában.
Kalandra hívni valakit csak úgy lehet, ha nem kötöm gúzsba a gondolkodását. Ébreszteni próbálom inkább.
Elsősorban a kíváncsiságát és az akaratát. Mert a tanulás és az azon keresztüli változás, fejlődés nem történik meg csak úgy, kell hozzá a döntésünk és az akaratunk. Újra és újra.
Ezt érdemes magunkban, képzőként másokban is felébreszteni és ébren tartani, gondozni.
Szerencsére az emberek megismerési, fejlődési és jobbítási vágya (Coenraad van Houten, 1993), amely bennünk él, segíti ezt a folyamatot.
Olyan jól hangzik mindez. Miért nehéz mégis?
A kalandozáshoz bátorság kell, ugyanígy a tanuláshoz is.
Bátorság, mert az új élmények az ismeretlenbe kalauzolnak. Kiderülhet rólam valami, amit eddig nem tudtam. Vagy valahol sejtettem, de nem vallottam be magamnak. Vagy azt hittem sima ügy, de mégsem megy úgy, ahogy gondoltam. Ezek a találkozások kellemetlen helyzetekbe is sodorhatnak. Az izgatottság és az öröm mellett a kényelmetlenség érzésével is szembetalálkozhatunk.
Éppen ezért érdemes résen lennünk, mert sokszor akaratlanul is teszünk azért, hogy elkerüljük a valódi tanulást.
Nézzük meg hogyan szoktuk magunkat akadályozni abban, hogy tanuljunk:
- Például ilyeneket mondunk:
“Már tudom… “/ “Ez ugyanaz, mint…” / “Ezt már ismerem…” / “Én már ezen túl vagyok…” – épp ezért már nem kell beengednem, nem kell tanulnom, nem kell változnom.
Elveszik a kíváncsiság, a kérdezés. A bizonyosságot választom a felfedezés helyett. A “kész vagyok”, a bizonyosság csapdája ez, amely bár kényelmes, egyre veszélyesebb.
- Nehéz a tanulás azért is, mert előfordul, hogy félünk, szorongunk. Én például minden újabb gyermekneveléssel kapcsolatos könyv elolvasásánál megéltem és megélem ezeket az érzéseket. Hogy miért?
mert félek, hogy kiderül, hogy valamit rosszul csináltam eddig, és ilyenek jutnak az eszembe:
– “hogy nem gondoltam erre?”
– “nekem miért nem jutott ez eszembe előbb?”
– “…elrontottam..kész…vége…nincs mit tenni.”
Csoportos helyzetekben sokan félnek, hogy kiderül, hogy valamit nem tudnak, amit szerintük, vagy a többiek szerint már tudniuk kellett volna…
A felmerülő szégyen és bűntudat sokszor kapcsolódik iskolás éveinkhez is, amikor a kérdésekre egyetlen, a tanár által korábban lediktált válasz a helyes, ahol egy igazság van, ahol a verset csak egyféleképpen lehet értelmezni… Ezek az élmények meghatározzák alapvető viszonyulásunkat és gondolkodásunkat, ami egész későbbi életünkre és minden tanulási helyzetünkre kihat. Természetesen tisztelet a kivételnek, mert mindig voltak és lesznek fantasztikus pedagógusaink.
- Aztán van, hogy azt mondjuk:
“ez jól hangzik, de nálunk biztosan nem működne”
“inkább maradok a réginél, az már bevált”
Itt az a kérdés, hogy ki merem-e próbálni mindazt, amit hallottam, olvastam és tetszett? Részévé tudom-e tenni a mindennapjaimnak? Gyakorlatba tudom-e ültetni?
A bénultság, a félelem attól, hogy nem pont úgy sikerül, ahogy elképzeltem, vissza tud tartani a cselekvéstől.
“Mert mi van, ha nem sikerül….” Rendben, de hanyadszorra nem? Mert előbb vagy utóbb fog, ha kitartasz. És közben, minden alkalommal tanulhatsz valamit, rájöhetsz valamire magadról és a világról.
Még sorolhatnám hányféleképpen tudjuk szabotálni a folyamatot, eltántorítani magunkat a változástól. Ilyenkor ugyanis kívülre tesszük magunkat a tanulás folyamatán a fenti hárításokkal. Nem engedjük, hogy igazán megérintsen, hogy hasson ránk. Mert lehet, hogy ott vagyunk testileg egy képzésen, vagy akár elolvassuk a könyvet, de ha nem kötjük össze magunkat személyesen a tanultakkal, ha nem engedjük át magunkon, ha nem átéléssel vagyunk jelen, nem jár fejlődéssel a folyamat. Nem változunk.
Sokszor sajnos nem is vagyunk tudatában annak, hogy épp elkerültünk egy fontos tanulási helyzetet.
Ha azonban képesek vagyunk figyelni érzéseinkre és elfogadni, hogy mindegyikük hordoz valami fontos információt magunkról, ha átvesszük ezt az üzenetet és beleengedjük magunkat a folyamatba, akkor az fantasztikus felszabadultságot hoz. Növeli belső érettségünket és önismeretünket, ahogy keresztülmegyünk mindezen.
Csoportos helyzetben, a kölcsönös inspirációnak, a csoportdinamikának köszönhetően sokszor könnyebb megnyílni, befogadni, része lenni a tanulási folyamatnak.
Amikor találkozunk tehát és a képzések során kapcsolódunk, érdemes felismerni és felvállalni saját és közös felelősségünket a tanulásban.
Fotó:Scott Goodwill unsplash
Coenraad van Houten – Felnőttképzés, mint az akarat ébresztője, 1993
Trackback/Pingback