A távoli munkavégzés, a videóhívások világában is fontos elkülöníteni a rajtunk kívül álló adottságokat, melyekkel együtt kell élnünk és el kell fogadnunk, azoktól a percepcióktól, melyek szintén adottságnak tűnnek, de tudatos erőfeszítéssel megváltoztathatóak.
Ahol volt rá mód, a tavalyi év legnagyobb része a távoli munkavégzésről szólt. Új szavakkal gyarapodott az értelmező kéziszótárunk, megtanultuk például, hogy mi az a “Zoom fatigue” (ennek nem örültünk), de hallottam olyan vezetőt is, aki azt mondta, hogy magától soha nem adott volna ekkora szabadságot, de most meg van győzve arról, hogy a csapata akkor is jól teljesít, ha nincsenek fizikailag az irodában (ennek azért kicsit örültünk).
A dolgok jó és rossz oldalát egyformán körbejárva, nézzünk tehát egy-két példát az adottságokra és a percepciókra is.
Adottságok
A videóhívások jobban terhelik az agyunkat, mint a személyes beszélgetések
Érdekesség, hogy már gyakorlatilag ott csatát veszítünk, hogy betárcsázunk egy videóhívásba. Ott ugyanis mit látunk: a szemünktől 30-50 centire egy pár kameraképet, ahol olyan kicsik az emberek fejei, mintha 6-8 méterre lennének tőlünk. Az agyunkat ez az érzékelésbeli eltérés teljesen össze tudja zavarni, tehát ha semmit nem csinálunk, csak benne maradunk egy videóhívásban, már az elkezdi felemészteni az energiatartalékainkat.
Ami még szintén szokatlan, hogy a legtöbb videóhívó alkalmazás alapból mutatja a saját kameraképünket is. Ez totál nonszensz, ha belegondoltok, mintha egy személyes találkozón folyton egy tükröt is magad elé tartanál, ami megosztja a figyelmedet (tipp: a legtöbb szoftverben ez kikapcsolható).
Az ember-ember közti kapcsolat könnyebben sérül egy videóhívásban
Ennek a ténynek számos neurológiai oka van: a kapott válaszokban jelentkező tizedmásodperces késéseket az agyunk negatív szociális visszacsatolásnak fordítja le, a multitasking szirénje eddig sosem látott hangerővel énekel a fülünkbe egy videóhívásnál (jelentkezzen, aki nem nézett még rá az e-mailjeire egy call során),, a nonverbális kommunikáció egy részét pedig plusz energiaráfordítással verbalizálnunk kell, hogy át tudjuk adni (1).
Az extrovertáltak számára megterhelőbb a távoli munkavégzés
E sorok erősen introvertált írója szokott viccelődni azzal, hogy “Milyen karantén? Az én szociális életem pont ugyanolyan, mint előtte volt”. A modern munkahelyek felépítése a legtöbb esetben az extrovertáltságot részesíti előnyben (a téma iránt mélyebben érdeklődőknek ajánlom Susan Cain Quiet című könyvét, vagy elfoglaltabbak számára TED Talk-ját (2)), de a távoli munkavégzés nem ilyen, ezért különösen frusztráló érzés lehet az extrovertált csapattagok számára.
Percepciók
Online nem lehet csapatot építeni
A percepció forrása az lehet, hogy az online térben elvesznek a kávégép melletti spontán beszélgetések, a folyosón összefutások, melyek a munkahelyi szociális háló szövetének kulcsfontosságú elemei. Ezeket nem is tudjuk teljesen pótolni, hiszen relatíve ritka, hogy valaki véletlenül összefut egy kollegával egy Google Meets videóhívásban (bár muszáj bevallanom, azért láttam már ilyet).
A kulcsszó a tudatosság: felismerve a problémát, igenis tehetünk azért, hogy a csapat épüljön, de az online térben ezt nem bízhatjuk a véletlenre, hanem dedikálni kell erre is időt. Volt szerencsém új csapatokat indítani online, erre számos eszköz, ötlet, tipp és trükk áll a rendelkezésünkre (az egyik kedvenc gyűjtésem a Miro-tól a linken(3)), és bármennyire is tartottam én magam is tőle, egy péntek délutáni, borozással és sztorizással töltött több órás alkalom után úgy éreztem, hogy ennél jobban egy személyes beszélgetéssel sem tudtuk volna építeni a csapatot (és még a sofőrszolgálatot is megspóroltuk!)
Nincs időm fókuszált munkavégzésre
A “nincs időm” szóösszetétel egyébként is az egyik kedvencem, amikor csak tehetem, visszakérdezek ilyenkor: “ugye úgy értetted, hogy hátrapriorizáltad az adott témát?”. Komplett cégek dolgoznak teljesen remote felállásban (4), akiknek a legnagyobb kincsük a fókuszált munkavégzés, és köszönik, jól vannak! (David Heinemeier Hansson és Jason Fried még könyvet is írtak erről, Remote: Office Not Required címen) Számos tipp és trükk van a tarsolyunkban erre, például a fókuszált munkavégzés befoglalása a naptárban, a meeting-mentes péntekek vagy délutánok, a zavaró értesítések kikapcsolása – de valljuk be, ezek csak eszközök.
Az igazi áttörés nálam abból adódott, amikor megkérdeztem magamtól és a munkatársaimtól is, hogy mit értékelnek igazán az általam végzett munkából? Amikor pedig kiderült, hogy azokat a mélyebb, átgondoltabb tartalmakat, amelyeknek muszáj összefüggő, minőségi időt adni, hogy elkészüljenek, már csak egy magától értetődő lépés volt kommunikálni, hogy ehhez mire van szükségem, és kérni a segítségüket a szükséges tér megteremtéséhez. Nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy “erre a meetingre betárcsázok még, ezt a meghívót is elfogadom, hiszen ha callokban ülök és tele a naptáram, akkor a vak is látja, hogy dolgozom”. Ha ilyen gondolatok motoszkálnak bárkiben, akkor érdemes lehet feltenni magunknak a kérdés: pontosan mivel teremtünk értéket a cégnek, ahol dolgozunk?
A munka befolyik a szabadidőmbe
Be hát! Ha hagyod neki. Az iroda, minden bajával együtt, hozott egy fantasztikus dolgot nekünk, amit a távoli munkavégzés kezdetéig olyan magától értetődőnek vettünk, hogy nem is értékeltük: nevezetesen, hogy ott lehetett hagyni. Be lehetett csukni az ajtaját, be lehetett szállni a kocsiba, haza lehetett vergődni a dugóban – ezekkel a szertartásokkal pedig világosan kijelöltük a határokat, ameddig a munka tart, és ami után a szabadidő kezdődik. De mit csináljunk, ha nem tudjuk becsukni az ajtót, hiszen a saját nappalinkban ülünk, és autókázni is fura lenne a kertben?
Hát, kezdhetjük azzal, hogy felismerjük a problémát és új szertartásokat teremtünk magunknak a régiek helyett, amivel jelezzük az agyunknak, hogy itt át kell billenteni azt a bizonyos kapcsolót. Nálam személy szerint a munka reggel a farmernadrág felvételével kezdődik, és este, a melegítőnadrágra való cseréléssel ér véget (még akkor is megéri, ha a farmer úgysem látszik a callban és kevésbé kényelmes). Nálatok mi a bevált praktika, ami segít?
Összefoglalva: lehet online haladni? Természetesen lehet, mint ahogy bokáig érő sárban is lehet túrázni. Épp csak el kell fogadni, hogy így lassabb lesz a haladás, és érdemes felvenni a magasszárú bakancsot hozzá. A távoli munkavégzés által teremtett problémák egy része abból fakad, hogy a pozitív hatású véletlenek nem végzik el helyettünk a piszkos munkát – ezeket tudatos odafigyeléssel lehet kezelni.
(1) https://www.psychiatrictimes.com/view/psychological-exploration-zoom-fatigue
(2) https://www.ted.com/talks/susan_cain_the_power_of_introverts?language=hu
(3) https://miro.com/guides/remote-work/team-building
(4) https://basecamp.com/remote-resources
Fotó: Pavel Herceg
