„Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová”.
De miért ilyen ijesztő dolog a szabadság? Mi az a belső valami, ami rendre azt mondatja velünk, hogy „erre nem vagyok képes” vagy akár azt, hogy egyenesen lehetetlen? Hogyan lehet megtalálni a képességünket és kilépni az ajtón?
Szabadságra “ébredni”
Ráébredni a saját szabadságunkra óriási felelősség. Yalom szavaival élve annak a felelőssége, hogy képesek vagyunk megalkotni magunkat, saját sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseineket, és ha arról van szó, szenvedésünket. Mert, hogy képesek vagyunk rá. Ez pedig rettenetesen ijesztő tud lenni, mert könnyen eljuthatunk arra következtetésre, hogy végeredményben mi alkottunk meg szinte mindent, ami ezidáig történt velünk. És jelen pillanatban is mi alakítjuk saját életünket, a jelenünket és a jövőnket, hiába vádoljuk a körülményeket, főnökeinket, a sales csapatot, a HR-t vagy édesapánkat és édesanyánkat. Elvenni magunktól ezt a szabadságot, a képtelenség meleg köntösébe bújni pedig annyit tesz, hogy „nem tehetek róla”. Ami sok értelemben igaz is, mert természetesen nem úgy gondolom én sem, hogy mi idézzük elő a körülményeket. Inkább sartre-i értelemben beszélek a szabadságról, hogy „mit kezdünk azzal, amit velünk tettek” vagy ami velünk történt. Viszont a nem tehetek róla nem egyenlő azzal, hogy nem tehetek semmit.
Ráébredni arra, hogy ez a képtelenség illúzió csupán, önmagában megmutatja a szabadság arcát: dönthetünk ugyanis, hogy ez a gondolat kétségbeejtő – hiszen mennyi mindent tehettem volna másként; vagy felemelő – ugyanis mennyi mindent tehetek MÉG másként (vagy ugyanúgy).
A képtelenség árnyékában
Itt elérkezünk a következő akadályhoz:
A szabadságra való képességünket hajlamosak vagyunk összemosni két másik, nem kevésbé fontos fogalommal, melyek közül egyik az akarat. Az ugyanis, hogy valamit „nem tudok”, a legritkább esetben megkérdőjelezhetetlen tény. Gyakran ott lapul mögötte a „nem akarok” vagy „nem fogok”. Sokszor ugyanis kényelmesebb vagy valamiért kedvezőbb számunkra nem cselekedni. Az énképünk viszont ennél hiúbb és nehéz felvállalni, hogy azért nem teszek meg valamit magamért, mert egész egyszerűen így döntöttem. Ezzel felmenthetjük magunkat, hogy a nemcselekvésünknek objektív okai vannak. Gyakran biztatom klienseimet (és magamat) arra, hogy amikor kimondanák, hogy „nem tudom”, kérdezzék meg maguktól, hogy „egész biztos?”. Ha nem, akkor fogalmazzák újra. Azzal, ha felvállaljuk, hogy nem akarunk / nem fogunk valamit megtenni, nem pedig képtelenek vagyunk rá, visszanyerjük felnőtt, tudatos, teremtő funkciónkat – a döntést én hoztam meg, nem a körülmények áldozata vagyok. Így a képtelenségből szépen lassan eljuthatunk a képesség felé.
A másik ilyen fogalom a bátorság. Ő sokkal halkabban, apróra összekucorodva suttogja a „nem tudom” árnyékában, hogy „nem merem”. Mert változni, cselekedni és élni rettenetesen ijesztő. Ilyenkor minden alkalommal kilépünk az ajtón és ki tudja, hogy hova sodródunk. De a félelem olyan fura szerzet, hogy ahogy bátran a szemébe tudunk nézni, össze is megy kisebbre. Amint elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy felismerjük, hogy félünk – és ehhez kell a legnagyobb bátorság – már nem is vagyunk olyan eszköztelenek és kicsik.
Élni a szabadsággal
Ha a képletet megfordítjuk, választ kaphatunk arra, hogy mi kell ahhoz, hogy a szabadsággal élni tudjunk.
Egyrészt egy nagy adag bátorság. Bátorság kell hozzá, hogy felismerjük, hogy élni és felelősséget vállalni kiszámíthatatlan, és ez ellen nem tehetünk semmit. És bátorság kell ahhoz is, hogy szembe tudjunk nézni a lehetőségekkel, azzal, hogy felelősek vagyunk mindazért, amit megteszünk és azért is, amit elmulasztunk megtenni.
Másrészt egy hasonló merítésre van szükség akaratból. Akarat nélkül ugyanis nincs cselekvés. Akarat kell ahhoz, hogy a túrazsákba pakolt nagy csomag bátorsággal kiadjuk a lábunknak a parancsot, és átlépjünk a küszöbön.
A harmadik pedig, amiről korábban nem esett szó, de úgy gondolom, hogy minden változásnak “titkos összetevője”, a tudatosság – annak a tudatossága, hogy bármilyen megterhelő, ijesztő vagy akár felszabadító, az élet minden pontján és minden pillanatában képesek vagyunk felelősséget vállalni önmagunkért és a sorsunkért.
Fotó Almos Bechtold unsplash
