Alcímként Sudár Györgyi (pszichológus, coach, művészetterapeuta, az in-Depth SOULutions Kft. trénere) gondolatát idézem, akivel a megújulás kapcsán karrierről, elakadásról, értékrendekváltásról, belső indíttatásról, kényszerről, ideálokról beszélgettünk.
Vidovszky Norbert: Szia Györgyi! Kezdjük a közepén. Miért éppen a karrierváltást javasoltad témaként? Milyen helyzetekben és miért érdemes szakértő segítségét kérni?
Sudár Györgyi: Az a meglátásom, hogy egyfelől, ha valaki elégedetlen az életével, valamivel, valamiben szenved vagy küzd, akkor nagyon gyakran két dolog jut az eszébe. Az egyik, hogy le kellene cserélni a munkahelyét, a másik hogy le kellene cserélni a partnerét. Első körben pragmatikusan erre a két életterületre gondolunk. Ami normális reakció. Mert ha nem tanultuk meg valahonnan azt, hogy hogyan lehet a helyzet mögé látni (mert nem jártunk önismeretbe, nem olvastunk ilyen témájú könyveket, vagy csak nem így szocializálódtunk), akkor természetes, hogy eszközeink sincsenek ahhoz, hogy egy ilyen kérdés mélyére ássunk. Ilyenkor jön jól egy olyan külső pont, egy támogató coach, pszichológus, akinek ehhez megfelelő tudása és tapasztalata van.
VN: Ha már eljutok oda, hogy segítséget kérjek, ott már valami történt és ez már önmagában is egy hosszabb folyamat eredménye. De honnan indulunk? Van esetleg egy olyan tipikus történet, amit általánosan meg lehet fogalmazni?
SGy: Képzeld el, hogy egy multinál ülsz az irodádban, évek óta azt érzed, hogy valami nem OK, valami nincs rendben. Összességében nem igazán érzed ott jól magad. Ehhez még pluszban van egy főnököd is, akivel nem jössz ki jól. Sem azt nem érzed, hogy elismernek, sem azt, hogy hatással vagy a világra, a környezetedre. És ebbe úgy bele vagy fásulva.
Tapasztalataim szerint a leggyakrabban ez a két dolog áll a karrierváltások hátterében: az elismerés hiánya és annak a hiánya, hogy amit csinálunk annak valami kézzelfogható, másokra hatással bíró értelme van.
VN: Sok ilyen életutat ismerek. Ebben azért évekig el lehet lenni, nem?
SGy: Van egy kifejezés, ami szerintem nagyon jól illusztrálja ezt a fásult állapotot. Mézmocsár. Olyan, mintha egy mocsárban lennél, ami édes és kényelmes. Van egy irodád, kényelmes az irodaszék, az infrastruktúra és a csomag ami ezzel együtt jár. Kapod a fizetésedet. Látszat-biztonság van. Mégis ott van az a két betű. D-E. De, ez kevés. Kevés a minőségi élethez. Ahhoz, hogy azt érezd, hogy az életednek értelme van, hogy csináltál valami érdemlegeset.
VN: Hívhatjuk ezt életközepi válságnak?
SGy: Nem minden karrierváltó van életközepi válságban és nem minden életközepi válság jár együtt szükségszerűen karrier krízissel. A kettő elválasztásához nézzünk rá a belső motivátorok fogalmára. Motivátornak nevezünk minden olyan tényezőt, amely valamilyen tettre, valaminek az elérésére ösztönöz valakit. A külsők – mint a jutalom, pénz, presztízs – rajtunk kívüliek, míg a belsők forrása önmagunkon belül található. A belsők közül jellemzően a következő három hiánya jelenik meg az ügyfelek életében. Az első: “hatással lenni”, valami hasznosat tenni, nyomot hagyni a világban. A második: megélni a szenvedélyt, hogy szenvedélyesen szeressem azt, amit csinálok. Ez sokszor úgy jelenik meg, hogy “én nem akarok dolgozni, én olyan dolgot szeretnék csinálni, amit szenvedéllyel szeretek”. A harmadik pedig amikor “azt érzem, hogy van bennem valami tehetség amit szeretnék kibontakoztatni”.
És ezek a belső motivátorok egyszer csak elkezdik átvenni az irányítást. Általában ez a harmincas, negyvenes évei környékén éri el az embert, mert egészen addig a külső motivátorok dominálnak. Az említett pénz, a presztízs, az hogy befussak egy karriert. Amikor ez a lendület lassul, akkor egyszer csak elkezdek kérdéseket feltenni, hogy tényleg, ennyiből áll az életem? Hogy bejárok valahova dolgozni, ahol nem ismernek el, ahol nem jó? Ez sokszor a karrierváltás kérdéskörének az alapja.
[A belső motivátorok jelenségét Kenneth W. Thomas kutatta mintegy harminc éven át, akinek a neve a Thomas-Kilmann konfliktuskezelési teszt kapcsán lehet ismerős. Bővebben a témáról nála olvashatunk, az életközépi válság témaköréről pedig Jungnál és Eriksonnál.]
VN: Ha jól értem akkor ez egy értékrendi átrendeződés? Az történik, hogy az eddigi értékeim megremegnek és ami eddig hajtott az kevés lesz.
SGy: Illetve, hogy – jó esetben – belülről vezéreltté válik az ember. A választásunk alapja az nem szokott ennyire filozofikus lenni, hogy nézzük nekem milyen az értékrendem, milyen erősségeim vannak és azokat hogyan tudom megélni. Vagy, hogy mi a misszióm? Hanem hogy “elvégeztem a közgázt. Kész. Azt mondták menjek egy multiba dolgozni. Bekerültem. Aztán egész eddig el voltam azzal foglalva, hogy felépítsem a karrieremet. És most itt állok húsz év után és rájövök, hogy felmásztam én a ranglétrán, csakhogy rossz falhoz támasztottam a létrámat. Ez valójában nem az a fal, amit én akartam, nem az van a túloldalon amit én valójában szerettem volna.” Ez sok 30-as, 40-es emberben megfogalmazódik.
VN: Ez így elég önmarcongolósnak és feszültséggel telinek hangzik.
SGy: Igen, ilyenkor iszonyú nagy erők tudnak összecsapni. Egyszerre van jelen egy nagyon nagy biztonságra törekvés (én ezt már ismerem, ezt kijártam, megkapom a fizetésem, tudom hogy milyen itt), és a másik oldalról egy nagyon nagy vágy, hogy kimenjek a nagyvilágba és körülnézzek, kipróbáljam magam és új dolgokat tanuljak. És ebbe a szétfeszülő erőterébe szoktak belekavarodni az ügyfelek. Hogy “azt érzem váltani kellene, de nem megy”.
VN: Miért, mitől nem megy?
SGy: Az egyik csapda amikor önmagamat a munkámmal azonosítom és egy idő után nehéz azt mondani, hogy valójában ez nem én vagyok. És félünk a változástól, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak, hogy letérünk a kitaposott útról. De valójában nem kell megtagadnunk magunkat, akkor sem, ha a múltbeli identitásunk nem egészen az, ami most van. A múltunk hozzájárult a jelenünkhöz, gazdagított minket. Többek lettünk tőle és minden tapasztalatunk a miénk marad, azokat mind magunkkal visszük.
VN: Egy ilyen váltást meglépni, azért elég félelmetes tud lenni, érthető, hogy kell a segítség.
SGy: Nagyon is. A változásra szoktuk azt is mondani, hogy a “kishalál”. És a váltás, gyakran valóban halálugrásnak érződik. Pedig valójában nem mindig az, “csak” lélektanilag érzékeljük annak. Kell hozzá egy nagy adag bátorság, mert bele kell merni ugrani a bizonytalanba. És persze ott vannak a veszteségek is, ami ezzel jár.
VN: Mit tudatosítasz ilyenkor az ügyfeleidben? Mi az ami segít ugrani?
SGy: Az, hogy a tudásodat, a tapasztalataidat, kapcsolataidat magaddal viszed. Ezek egy jó része transzformálható, átvihető az új helyzetbe. És ebben az is nagyon fontos, hogy igen, most letérsz a szakmai utadról, de ez nem azt jelenti, hogy ide soha többet nem lehet visszatérni.
VN: És mi történik olyankor, amikor valaki a csúcson van és úgy lesz elege?
SGy: Abból a helyzetből váltani is iszonyú nagy dolog, mert óriási a veszteség. A váltással sokszor ezek az emberek az identitásunkat is elveszítik. Húsz-huszonöt év után, amit valaki befektetett egy karrierbe, amiben ráadásul még sikeres is, hát, egy ekkora presztízsről lemondani az hatalmas veszteség. És egyben óriási lehetőség, hogy megnézzem ki vagyok a plecsnik, a céges autó, a zsíros bankszámla nélkül.
VN: Az elején azt is mondtad, hogy szerinted nem mindig a karrierváltás a megoldás.
SGy: Fontos, hogy nem azt mondom, hogy benne kell maradni egy rossz helyzetben, csak azt hogy nagyon sokszor inkább arról van szó, hogy az illető, mennyire meri felfedezni saját magát, vagy mennyire mer kalandokat beengedni az életébe bármilyen színtéren. Nagyon sokszor látom azt, ha valaki belekezd egy képzésbe, egy hobbiba, lehet, hogy az is elég. Nem biztos hogy fel kell mondani és ott kell csapot papot hagyni, ha amúgy egyébként abban jól érzi magát, csak hiányzik valami új impulzus. Nagyon feketén fehéren, mindent vagy semmit alapon gondolkodunk erről.
VN: Tehát nem mindig a váltás a megoldás, de mindig elengedhetetlen egyfajta belső munka. Általános megfigyelés, hogy ha elmész egy új helyre, sokszor a problémák ugyanúgy szembe jönnek.
SGy: Amikor mindenki szembejön az autópályán… Abszolút, ha valamit váltani érdemes az a paradigma. Ha paradigmát váltok, akkor lehet hogy abban a szakmában is, azon a munkahelyen is amiben éppen vagyok, ahol rosszul érzem magam, ott is érezhetem jól magam, csak egy másfajta mindsettel.
VN: Azt mondod a megoldás fókuszú megközelítéssel is óvatosan kell bánni?
SGy: Nagyon! Előbb ismerjük meg alaposan, mi is a helyzet. Például jön a kliens és azt mondja, hogy karrierváltáson gondolkozik. Aztán néha egy-két beszélgetést követően kiderül, hogy nem a szakmával van a baja, hanem a közeggel. Akkor nem szakmát kell váltani, hanem keresni kell egy jó közeget. Teljesen máshogy fogunk nekiállni. Miért hagynád ott a jogász vagy építész szakmádat, csak mert hülye a főnököd? Keress egy másik munkahelyet. De ezek élmény szinten sokszor összecsúsznak. Rá kell nézni a helyzetre, sokszor lehet cégen belül is találni megoldást.
VN: Hogyan érdemes neki menni annak, ha azt érzem valami nem stimmel?
SGy: Érdemes feltenni pár kérdést. Mi hiányzik az életemből? Miből kellene több? Azt hogyan tudom megszerezni? Mit kell ehhez tenni? Milyen erőforrásaim vannak?
VN: Gondolom ezért ezzel együtt sem egyik napról a másikra történik meg a változás?
SGy: Ilyenkor az van, hogy dolgozunk, dolgozunk és a kliensek előbb-utóbb megugorják és váltanak, valami újba, valami izgalmasba. Meg olyan is van, hogy időközben rájönnek, hogy nem is olyan rossz itt, de csinálnak valamit az életükkel ami fontos. Elkezdenek önkénteskedni, elkezdenek tanulni valami újat.
VN: Van még valami, amit fontosnak tartasz megemlíteni?
SGy: Ami még jellemző a potenciális karrierváltókkal kapcsolatban az az, hogy ülnek otthon a fotelben és gondolkodnak hogy mivé akarnak válni. A dolgok megtalálásának módja viszont nem ez, hanem hogy belerakom magam egy helyzetbe és megnézem, hogy az mit hoz ki belőlem. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki a négy fal között így kigondolta volna mint Micimackó, hogy akkor most merre legyen a tovább.
VN: Van ebben valami szerencse faktor, vagy inkább sorsszerűség?
SGy: A szerencsében én kevésbé hiszek. Van a sors és vannak döntések. Úgy szoktam fogalmazni, hogy rá kell lépni az útra, ahhoz hogy artikulálódjon a lábad alatt. Nem lehet mindig tudni előre, hogy mi után mi következik, de el kell indulni. Világot megváltani nem lehet a fotelből.
VN: Egy utolsó kérdés. Te mit szeretsz a legjobban abban, hogy embereket kísérsz a váltásban?
SGy: Nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy ott lehetek az életük fordulópontjain, a nehéz, a szép, a felszabadító pillanatokban. Ez egy kivételezett helyzetet jelent, velem osztják meg a félelmeiket, az örömeiket. Az, hogy kísérhetem őket egy változási folyamatban. A kapcsolat a legszebb ebben. Amikor ebben a nagyon intenzív, minőségi figyelemben vagyok egy másik emberrel és ezáltal támogatom.
