A koronavírus járvány mélyen átrendezte az életünket, és nem hagyta érintetlenül kapcsolatainkat sem: vannak, akiket közelebb hozott, míg másokat távolabb sodort egymástól, és a kommunikációs lehetőségek módját és minőségét is megváltoztatta. Az emberi interakciók nagy része a virtuális térbe szorult vissza, eltűntek a kézfogások, az üdvözlő puszik és a támogató ölelések. Távol kerültünk egymástól, de mégis elemi szükségletünk a közelség: hogy fenn tudjuk tartani a kapcsolatainkat, 21. századi megoldásokra és sok-sok tudatosságra van szükségünk.
Egy globális krízis esetén természetes emberi reakció és hatékony megküzdés az összezárás: a védelem keresése, a csoport melege segít átvészelni a legnehezebb időszakokat is. A pandémia alatt ezt a legelemibb megküzdésünket kellett félre tennünk, hiszen éppen a fizikai közelséggel veszélyzetetjük egymás egészségét. Míg a nagyszüleink generációja jóval nagyobb kríziseket is kénytelen volt megélni, a légó pince sötétjében mégis össze lehetett kapaszkodni. Mi puha kanapékon és ergonomikus irodai székeken vészeljük át a mostani krízist, és bár a díszletek azt mutatják, minden rendben, valójában a hosszan tartó izoláció miatt mindannyian óriási stressznek vagyunk kitéve.
A járvány alatt
paradox módon közelebb és távolabb is kerültünk.
A velünk együtt élőkkel az összezártság állított komoly kihívások elé, a tőlünk távolabb élők kapcsán a személyes találkozások hiányától szenvedünk. Egyszerre terhelődünk túl az állandó messenger és email üzenetektől, a hosszas telefonbeszélgetésektől és még hosszabb zoom-olásoktól, és válunk magányossá a mindennapos társas érintkezés, az emberi gesztusok, a közösségi élmények hiányától. Ezeknek az ellentmondásoknak az elviselése, “megtartása”, feloldása rengeteg rugalmasságot és találékonyságot igényel mindannyiunk részéről.
A közelség-távolság szabályozás
nehezebbé vált: míg a nagycsaládosoknak komoly kihívást jelent egy nyugodt zugba való visszahúzódás, addig az egyedül élők az érintés, a személyes kontaktus hiányától szenvednek. A kollégákkal kevesebbet találkozunk, de mégis mélyebben belátunk egymás életébe: az otthonról folytatott virtuális meetingeknek köszönhetően egymás személyes tereit, gyermekeit, háziállatait, és családi fényképeit is megismerhettük. Életünk színterei összekeveredtek, időnként komikus, máskor kínos helyzeteket, mindennapos szerepzavarokat okozva ezzel. A hatékonyság égisze alatt, a home office látszólagos kényelmében hajlamosak vagyunk elmosni a határainkat, és 0-24 óráig rendelkezésre állni.
Számos vezető panaszkodott arról, hogy nagyon nehéz a
csapatát a virtuális térben egyben tartania.
A hónapok óta tartó bezártság egyre fásultabbá, enerváltabbá tette az embereket. Hiányoznak a konyhai beszélgetések, elmaradtak a karácsonyi partik, és a közös ebédek. Talán nem is tudatosult bennünk korábban, milyen nagy hajtóerőt jelent a közösség, a valahová tartozás élménye. Sok jó vállalati gyakorlatot látunk a virtuális térbe átmentett közös iszogatásokról, informális találkozásokról, társasjáték estektől, amik bár nem érnek fel a személyes találkozás nyújtotta élménnyel, mégis nélkülözhetetlenné váltak az elidegenedés, az izoláció megakadályozása szempontjából.
Az online tér (minden hátulütőjével együtt) lehetőséget adott arra, hogy ne maradjunk egyedül. A monitor üvegfalával elválasztott közös virtuális térben azonban nem könnyű jelen lenni, figyelmünk ezer felé kalandozik, és sokkal kevésbé “érezzük”, olvassuk egymást.
Ott is vagyunk meg nem is.
Figyelünk is egymásra, meg nem is. Érezzük is egymást, meg nem is. Nagy fegyelmezettség, fókuszált figyelem szükséges ahhoz, hogy valóban rá tudjunk hangolódni a másikra, és megértsük, mi zajlik benne. Hogy észrevegyük ha baj van. Hogy meg tudjuk osztani az örömeinket, bánatainkat. A találékonyság azonban nem hagyott minket cserben: közös virtuális jógaórákkal, színházi stream előadásokkal, erkélyről előadott koncertekkel, hosszú sétákkal igyekszünk pótolni a pótolhatatlant, és megőrizni magunkat, egymást.
Mire van szükségünk?
A szelfdetermináció (önmeghatározás) elmélete (Ryan és Deci, 2000) szerint az emberek három alapvető pszichológiai szükséglettel rendelkeznek, melyek az autonómia, a kompetencia és a másokhoz való kapcsolódás igénye. Ezek a szükségletek velünk születnek, és kultúrától függetlenül hozzá tartoznak az életünkhöz. Ahhoz, hogy boldognak, kiteljesedettnek érezzük az életünket, ezeknek a pszichológiai igényeknek teljesülnie kell. Hogy mennyire vagyunk képesek ezeket megélni, az nagyban függ a környezetünktől és aktuális körülményeinktől. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket az alapvető szükségleteket, felismerhetjük, hogy bizonyos mértékben a pandémiás helyzet mindhárom szükségletünk kielégülését akadályozza, ezzel komoly frusztrációt okozva.
– Az autonómia szükséglete arra vonatkozik, hogy mennyire tudunk kezdeményezni, önálló döntéseket hozni, milyenek a választási lehetőségeink. A járványügyi korlátozások erősen megtépázták ezt a területet: este 8 után nem mehetünk ki, rengeteg szórakozási és kikapcsolódási lehetőségtől vagyunk megfosztva. Ezzel együtt magasabban tarthatjuk az autonómia szükségletünk kielégülését, amennyiben arra koncentrálunk, amire van ráhatásunk, és azokon a területeken igyekszünk érvényesülni.
– A kompetencia szükségletünk arra vonatkozik, hogy mennyire vagyunk képesek hatékonyan cselekedni, és véghez vinni a céljainkat. Bár a Covid helyzet sok számításunkat átírta (pl. lehet, hogy elveszítettük a munkahelyünket), fontos, hogy ne adjuk át magunkat a tehetetlenség érzésének. Új célokat bármikor kitűzhetünk magunknak, hogy megélhessük a kompetencia érzésünket, és aktívan tartsuk cselekvő képességünket.
– A kapcsolódási igényünk azt jelenti, hogy mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy tartozzunk valahová, hogy kölcsönös törődést éljünk meg, és kötődjünk a számunkra fontos emberekhez. (Maslow híres piramis modelljében szintén az alapszükségletek közé sorolja a valahová tartozás igényét). A járványhelyzet ezt a szükségletünket tépázta meg leginkább: az izoláció, az otthon töltött hónapok, a társas érintkezés lehetőségeinek drasztikus korlátozásai miatt sokan érezzük magányosabbnak, elveszettebbnek magunkat. A járvány ugyanakkor rámutatott a kapcsolataink nélkülözhetetlenségére, és találékonyságra sarkallt bennünket a kapcsolattartás alternatív módjai irányában.
A fenti szükségletek kielégülésére fokozottan figyelnünk kell a megváltozott munkakörnyezetben is. Vezetőként, HR szakemberként kiemelten fontos, hogy tisztában legyünk ezekkel az alapvető igényekkel, és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy aktívan támogassuk a kollégákat.
Fotó: Daan Stevens unsplash
