„…… ki a legszebb a vidéken?” – kérdezte igazmondó varázstükrét Hófehérke mostohaanyja, a gonosz királyné. Vajon hányan gondoltunk arra, hogy milyen jó lenne egy ilyen varázstükör nekünk is, ami megmondja a bennünket izgató, feszítő kérdéseinkre a választ? És vajon hányan törnénk össze mi is,
ahogyan azt a királyné tette, amikor a tükör nem azt a választ adta, amire számított?
A playback-színház olyan tükör, amelybe, ha belenézünk, önmagunkat látjuk, de bölcsebb mint a királynéé, mert csak annyit enged látni, amennyit elbírunk, így nem akarjuk összetörni, sőt újra és újra bele akarunk nézni, mert egyre több arcvonásunkat fedezzük fel benne.
Az önismeret tükre
A playback-színház az önismeret tükre. A színészek visszajátsszák nekünk azt, amit meséltünk, és ahogy a jó színházban a katartikus sírás vagy nevetés, segít hogy meglássuk, miért is éppen azt az érzést, hangulatot vagy történetet meséltük el. Mi is izgatott bennünket abban annyira, hogy újra akarjuk látni, hallani, érezni az ott történteket, mit akarunk meg nem történtté tenni, megváltoztatni vagy éppen megőrizni életünk eseményeiből. Az interjút készítő játékmester empatikus figyelme, a színész és az előadást
kísérő zenész alkotói szabadsága, és az hogy a mesélő-néző újra átéli a történteket, segíthetnek abban, hogy tipikus viselkedési mintázatainkat felismerjük.
Mélyebb szintek
A playback-előadásban a mélyebb szintek, a cselekedeteket mozgató érzelmek, gondolatok is megjelennek a szereplők belső beszédének kihangosításakor, a tárgyakat, érzéseket, elvont fogalmakat vagy szimbólumokat játszó szereplők pedig a külső vagy belső reflexiókat, dilemmákat, viszonyulásokat mutatják meg nekünk.
Fotó: Aa Dil
