„nem vagyok elég”, ” nem vagyok elég jó”, „tudod, én maximalista vagyok”, „nem merek szólni, hogy nem lesz kész időre”, „muszáj igent mondanom”, „el kell vállalnom”, „kedvesnek kell lennem”
Ha túl sokat hallod visszhangozni ezeket a gondolatokat fejedben…
az jó jel, mert ha már meghallod, tudatosítottad, akkor az első lépésen túl vagy!
Ha ráadásul időről időre belecsavarod magad olyan helyzetekbe, amelyeket megbánsz, akkor érdemes TENNI is valamit.
Honnan jön ez a megfelelni vágyás? Mikor visz előre és mikor semmisít meg?
Lássuk.
Baj az, ha meg akarunk felelni?
Nem baj, ha tudatosan döntünk arról, hogy ezt szeretnénk, például mert értékrendünk szerint valami helyes, vagy örömet szeretnénk okozni valakinek.
Nem szerencsés azonban, ha folyamatosan ezt tesszük. Ha belesodródunk akaratlanul, vagy önmagunk ijesztegetésével, fenyegetésével vesszük rá magunkat (pl. azon aggódunk, hogy elveszítjük a másik embert, ha nemet mondunk neki). Sőt, gyakran úgy állítjuk be a helyzetet, mintha nem is tehetnénk mást. MUSZÁJ, KELL…hogy majd elfogadjanak, szeressenek.
Ilyenkor az én, a saját szükségletek, célok eltűnnek és valami más kerül előtérbe…
Gyökerek – Jaj ne, már megint a gyerekkor…
Igen, mint sok minden mással is az életünkben, ezzel a témával is érdemes visszatekintenünk gyermekkorunkba, ahol kialakultak működési mintáink, értékrendünk, meggyőződés és hiedelemrendszerünk. Ezek a hátsó szoftverként futó tudattalan automatizmusok arra várnak, hogy felfedezzük melyikük hátráltat bennünket, tudatosítsuk azt és változtassuk meg, ha szeretnénk. Ez így egyszerűen hangzik, de aki kicsit is jártas az önismeret világában tudja, hogy ennyire azért nem adják könnyen a változást.
Fontosnak érzem kiemelni, hogy egyáltalán nem lehetetlen, sőt belátható időn belül léphetünk a vágyott irányba.
Amikor a gyermek a szülei idegein táncol és a felnőttek eszköztelennek gondolják magukat, előfordul, hogy szeretetmegvonással büntetnek, azaz azt éreztetik, hogy az adott viselkedés folytatásával a gyermek szeretetük elvesztését kockáztatja.
Ennek a büntetés fajtának rendszeres használata rendkívül káros. Többek között témánkhoz, a túlzott megfelelési vágy kialakulásához is nagymértékben hozzájárul.
Erejét evolúciós gyökerei is magyarázzák. Az elhagyástól és kiközösítéstől való félelem, az, hogy elutasítást kapunk onnan, ahonnan szeretet remélünk, ősi érzés. Elkerülésük pedig életbevágó és ösztönös, hiszen egyedül, hosszú távon halálra lennénk ítélve.
“Ahhoz, hogy szeressenek, szót kell fogadnom” – ezzel a hiedelemmel indulhatunk tehát, ami, ha nem változik érdemben, felnőttként majd így visszhangzik: “ahhoz, hogy elfogadjanak, kedveljenek, engednem kell, nem mondhatok nemet, meg kell tennem, amit mondanak…”
De kik mondják? Kiknek akarunk megfelelni?
Bárkinek, akitől fontos, hogy elismerést, megerősítést, kedvességet kapjunk, aki ítélkezhet felettünk.
Ezek a hiedelmek aktiválódhatnak egy-egy szituáció, mondat, nézés vagy bármilyen a múltból ismerős érzékszervi ingerre és hatásukra összemegyünk picire – szoktuk mondani – azaz visszalépünk abba a gyermeki működésmódba, amikorról belénk programozódott mindez.
Ez a belső átváltozás persze szinte varázslatosan, észrevétlen történik, hiszen valójában, a mátrixban, egy negyven éves, öltönyös, 185 cm magas, kiálló ádámcsutkával és férfias borostával rendelkező ember áll és beszélget egy kollégájával vagy a főnökével. Belül azonban már az a kisfiú, aki bármit megtenne, hogy figyelmet, szeretet és elismerést kapjon (a nemi egyenlőség kedvéért női főszereplővel is elképzelhető az előző jelenet, ádámcsutka nélkül).
Különösen nehézzé teheti mindez a klasszikus hierarchiában a vezetőkkel való kapcsolatot. A vezető, mint autoritás, hatalmi személy könnyen bekapcsolhatja gyermeki működésünket és bonyolultabbá teheti a partner-partneri kapcsolat kialakítását, határaink meghúzását, véleményünk képviseletét. De szubjektív világunkban – a saját, belső mozinkban – bárki válhat ilyen személlyé.
De ha ezt csinálom, akkor legalább mindenki szeret és tisztel, nem?
Nem.
Az a tapasztalatom, hogy ha nincsenek határaink, ha mindenki felé a szerintünk neki tetsző módon igyekszünk viselkedni, tisztelet helyett inkább kihasználást, bizalmatlanságot kapunk. Persze, szeretik az emberek, ha a kedvükre teszünk, de valahogy a mély kapcsolódásokhoz ez nem elég.
Én úgy képzelem, hogy szükséges egy „fal”, értékrendünk, önbecsülésünk, céljaink építőköveivel, amely határt alkot bennünk és körülöttünk. De ez nem egy elválasztó határ. Ez egy olyan fal, aminek biztonságosan neki lehet dőlni. Nekem is biztonságot ad, így könnyebben tudom képviselni gondolataimat. És a másiknak is azt ad. Képzeld csak el, ha nincsenek határaid, hozzád érni is nehéz, neked dőlni lehetetlen, mert mindig odébb megy, mint egy amőba, kitapogatni pedig esélytelen. Nincs mit tiszteletben tartani, hiszen minden pillanatban változik…
Mikor lesz elég a megfelelésből?
Ha önbecsülésem helyreállítása céljából teszem, ha a múltam aktivizálja a viselkedésmintát, akkor ez egy véget nem érő folyamat.
A belső űrt, a múltban meg nem kapott figyelmet, szeretet és elismerést nem lehet kitölteni kívülről kapott dolgokkal. Ideig, óráig jó érzést ad ugyan, de hamar elillan és újra tennem kell valamit, hogy érezzem élek, értékes vagyok és szerethető.
Akkor minek érdemes megfelelni?
Először is a saját értékrendemnek. Az honnan való? Valóban az enyém és tudatosan átgondolt vagy gyerekkorból hozott? Ez bizony nem mindegy. Értékeinket iránytűként is szoktuk emlegetni, azonban rossz útra vihet, ha nem tükröz minket a jelenben. Újra és újra érdemes átgondolnunk, és tudatosnak lennünk abban, hogy milyen értékeket vallunk és közvetítünk nap mint nap környezetünknek.
Közvetíteni így is, úgy is közvetítjük viselkedésünkön keresztül minden pillanatban, nem árt tehát rendet rakni belül.
Mit tegyünk, hogy valóban döntés legyen a megfelelés?
Megfelelni jó, hiszen az eddigiekből is láthatjuk, hogy sok mindenhez juttat hozzá minket. Kaphatunk elismerő szavakat, érezhetjük, hogy tartozunk valahova, kaphatunk kedvességet és figyelmet.
A cél az, hogy szabadon válasszuk meg mikor akarunk és nem akarunk megfelelni, képesek legyünk meghúzni határainkat. Hogy ne szükségből feleljünk meg, hanem szeretetből.
Ehhez fontos, hogy belülre tegyük értékességünk mércéjét. Hogy elhiggyük, egyediek, értékesek vagyunk és jár nekünk a tisztelet azért, mert vagyunk.
Most jönne az, hogy néhány pontban összeszedem, hogy is kell ezt csinálni… Remélem nem okozok nagy csalódást, ha őszintén elmondom, hogy ebben a témában néhány bullet pointba szedett jótanáccsal nem fordul ki sarkaiból világunk. Érdemes segítséget is igénybe venni, kísérőt választani a belső munkához.
Az azonban lehet újdonság, hogy gondolkodási beállítódásunk (mindset-ünk) megváltoztatása valódi változásokat okozhat. Katalizátorként olyan folyamatokat indíthat be, amelyek hatnak figyelmünk irányítására, viselkedésünkre és összességében pozitív eredményeket hoz létre.
Elültetünk magunkban egy gondolatcsírát, ami talán még nem jutott eszünkbe, vagy pont így még nem gondoltunk rá és gondolkozni kezdünk róla, megkérdezzük magunktól: Hogyan vonatkozik ez rám? És alaposan meg is válaszoljuk (akár valaki másnak).
Íme a gondolatcsírák:
Empatikusabbnak lenni magunkkal is – belső beszédünkben legyünk magunkkal is megértőek, szeretetteljesek, ítélkezés helyett. Fogadjuk el, hogy most így működünk, a változás mindig az elfogadásból indul.
Úgy adni másoknak, hogy ne csináljunk magunkból mártírt. Ha figyelembe veszem magam, még nem vagyok önző.
Nem összetéveszteni magunkat szerepeinkkel vagy azzal, amit csinálunk – ha valami jót teszek, jól sikerül, akkor nem vagyok ettől tökéletes és fantasztikus, ha hibázok, attól még nem vagyok szörnyeteg és elfogadhatatlan. Ha a hierarchiában feljebb vagyok (szülő, vezető), még nem vagyok tévedhetetlen, ha lejjebb helyezkedek el, nem vagyok kevesebb.
Elkezdeni nem aszerint élni, hogy más mit gondol arról, hogy kik is vagyunk – alakítsuk ki és gondozzuk értékrendünket és egyéb belső iránytűinket. A gondozás azt jelenti, hogy időről időre felülvizsgáljuk és alakítunk rajtuk, ha szükséges.
Kapcsolódásaink ne a függésen, hanem valódi partnerségen, együttműködésen alapuljanak.
Felismerni szükségleteinket, vágyainkat, elfogadni, hogy vannak, a mienk, jogosak és érdemes megadni magunknak, akár mostanában, nem pedig majd egyszer, „ha majd én jövök”.
Kommunikálni is szükségleteinket és vágyainkat a másik ember felé, ahelyett, hogy elvárnánk, hogy kitalálja azt.
Fotó: Roland Samuel – Unsplash